02 .~ Sosem tudnálak elfelejteni...

Sziasztok! Meg is hoztam a következő részt. Még egyszer szeretném megköszönni a 2 díjat és a komikat amiket kaptam. Nagyon örültem, hogy az előző részhez olyan sok komi érkezett. Remélem ez a rész is tetszeni fog nektek és ehhez is kapok tőletek komikat. :)) Na de nem húzom tovább a szót drágáim. Jó olvasást nektek!

Puszi&Ölelés

- Chanel?! Tényleg te vagy az?

Alig jutottam szóhoz. Köpni, nyelni nem tudtam és levegő is alig jutott a tüdőmbe. Nem akartam elhinni, hogy annyi év után újból láthatom. 

- Beszélhetnénk négyszemközt? - szegezte nekem a kérdést

Bólintottam, majd megfogtam a kezét és húzni kezdtem őt az emeletre, fel a szobámba. Miután meggyőződtem róla, hogy nem követett minket senki bezártam magunk mögött az ajtót. Megfordult, de nem nézett rám, csak lehajtott fejjel állt előttem.

- Fogalmam sincs mit kéne mondanom - törte meg végül a kínos csendet, de továbbra sem nézett rám.

- Te már nem az a Justin vagy, akit én megismertem - erre rögtön rám kapta a tekintetét.

- Chanel én... - kezdte, de nem bírta folytatni.

- Te már nem az vagy, aki voltál. 

- Még mindig ugyanaz vagyok. Hidd el, nem változtam.

- Nem. Már nem vagy ugyanaz - ráztam a fejem.

- Miért nem? 

- Én azt a Justin Drew Bieber-t ismerem, aki Stratford-ban él, és akitől el kellett váljak, amikor elköltöztünk.
Én azt a Justin-t ismerem aki  énekelt nekem a gitárjával, megvédett ha bántottak és a legjobb barátom volt...de nem tudtam tovább folytatni. Hirtelen rám tört a sírás. Alig bírtam tartani a könnyeim. Rám törtek az emlékek és ezzel együtt szabadjára engedtem a könnyeim is, melyek patakként folytak le arcomról.



-Ugyanaz vagyok. - fogta meg lágyan a kezem, de én elhúztam.

-Nem! Te Justin Bieber vagy, aki már soha többé nem fog velem a homokban játszani. Aki állandóan utazik. Aki nem játszik nekem többé a gitárján, miközben lemegy a nap. Aki az újságok címlapján szerepel. - az utolsó mondatot már csak alig hallhatóan tudtam kinyögni, mert hirtelen elcsuklott a hangom. Nem bírtam tovább...

- Soha nem leszek más, Chanel. 

- Már most más vagy. - suttogtam, mert már alig jött ki hang a torkomon .

-Kérlek - szomorúan, kérlelően nézett szemembe.

- Mire kérsz?

- Arra, hogy hidd el, nem vagyok más.

- De más vagy. Igen is más. - makacskodtam. Lehunyta a szemét, majd lehajtotta a fejét.

- Miért vagyok más? - kérdezte rövid hatásszünet után.

- Mert más vagy.

- Miért? - ismételte meg.

Tényleg tudni akarod? - ideges lettem  - Addig az átkozott napig, amíg híres nem lettél addig tartottad velem a kapcsolatot. Azóta hányszor hívtál? Hányszor írtál, vagy kerestél? Hányszor Justin, hányszor? - tört ki belőlem újra a sírás. Lehunytam a szemem, és próbáltam nyugtatni magam.

Igazad van - suttogta szomorúan. Nem válaszoltam. - De tudnod kell, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és ne idéztem volna fel a közös perceink. Én is látni szerettelek volna minden egyes nap, mert csak a gyerekkori arcodra emlékeztem és tudtam korántsem úgy nézel már ki. És milyen igazam volt.

Kinyitottam a szemem. Tekintetem rögtön összetalálkozott az övével.

- Felnőttem. Eltelt  6 év, de te még csak fel sem hívtál. - fakadtam ki újból. - Egy nyamvadt telefonhívást sem méltattál rám. Én meg mennyit sírtam, mikor ott kellett téged hagynom Stratfordba, a költözéskor.

- Rendben felfogtam. Barom voltam. Nagyon sajnálom - nézett szomorúan a szemembe,majd közeledni kezdett, de én meghátráltam.

- Sajnáld. Engem már nem érdekel.

- Nem utálhatsz - nézett rám kétségbe esetten. - Én örökké szeretni foglak, ahogyan régen.

Lehunytam a szemem, ő pedig kihasználta az alkalmat és átölelt.

- Justin ne! - próbáltam ellökni, de nem tágított

- Sosem tudnálak elfelejteni.