03.~ Neked egyáltalán nem jelentek már semmit?

Sziasztok! ♥ Először is ne haragudjatok, hogy ilyen későn hozom a részt, de nem volt elég időm megírni. Másodszor pedig szeretném megköszönni a komikat, amelyeket az előző részhez kaptam. Nagyon sokat jelentenek ezek nekem. Köszönöm!♥ Na,de nem fecsegek itt tovább. A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok nektek MINDENÉRT!! Jó olvasást drágáim!

Puszi!

- Sosem tudnálak elfelejteni.

- Akkor miért nem kerestél?

- Mert féltem, ha elmondom miért megyek, többé nem foglak érdekelni. Féltem, ha híres leszek, másként tekintesz majd rám. - és lám, volt is mitől félnem - hajtotta le szomorúan a fejét.

- Azt hiszed, nem örültem volna a sikerednek, Justin?

- Megvolt az esélye, de nem tudhattam pontosan mit reagálnál. Mondanom sem kell, hogy a dalaim többségét te ihletted. Te vagy az egyetlen az életemben, akit örökké szeretni fogok. - elcsuklott a hangja. Felnéztem, s láttam amint kigördül az első könnycsepp szeme sarkából, de nem szóltam.

Viszont ekkor már ha akartam volna, se bírtam volna tiltakozni. Ezúttal én léptem közelebb hozzá. Karjaimat átfontam nyaka körül, és szorosan átöleltem. Nem ellenkezett, azonnal visszaölelt. Utoljára kiskorunkban öleltük így egymást, de most újra előtört az a varázs. Annyira jó volt újra érezni meleg ölelését és finom illatát.

- Hiányoztál - suttogta, és fejemet simogatta, mely a mellkasán pihent, de én továbbra is csak hallgattam. Egész egyszerűen, nem jött ki hang a torkomon.

- Kérlek mondj valamit.- kérlelt. - Küldj el a pokolba is akár, csak halljam a hangod.

- Nem tudok mit mondani. Ugye tudod, hogy ez az ölelés semmit sem jelent? - toltam el magamtól.

Elhajolt, s megdöbbenve nézett rám. Arcán láttam a fájdalmat, s a szomorúságot. Majd' megszakadt a szívem.

-Neked egyáltalán nem jelentek már semmit? - ajka remegett és újabb könnycseppek törtek elő szeméből.

Erre nem feleltem. Legszívesebben szétkiabáltam volna, mennyit jelent nekem, de nem tudtam neki ilyen könnyen megbocsájtani, amiért szó nélkül itt hagyott.

- Chanel, ezt nem teheted velem.

- Miért, te megtehetted?

- De én azért mentem el, mert féltem, hogy elveszítelek.

- Így is elveszítettél. Még valami mondani való, ezen kívül?  - szólaltam meg, pedig nem kellet volna. Így is elég lelkiismeret furdalásom volt, hogy ilyeneket mondok.

- Nincs - suttogta. Összeszorította a száját, megfordult és lehajtott fejjel elment.

- Mit tettem? - suttogtam remegő ajkakkal és lecsúsztam a földre. - Hogy lehettem ekkora idióta seggfej? - tértem észhez. Ütögettem a falat az öklömmel. Már teljesen kipirosodott és borzasztóan fájt, de nem érdekelt, csak ütöttem tovább. Letöröltem könnyeim, s felálltam. - Még utolérhetem.

Azzal elkezdtem arra rohanni, amerre ment. Leértem a szálloda előcsarnokába, de nem láttam sehol. Fogalmam sem volt, merre menjek, csak futottam. De hiába, már nem volt sehol.

- Ne, ne, ne, ne ezt ne! Nem hiszem el. 

- Mi a baj, Chanel? - lépett mellém Lexi a recepciós pult mögül.

- Elment. - suttogtam.

- Kicsoda? - faggatott tovább.

- Justin. Ismét elveszítettem.

- Nem olyan rég jelentkezett ki. - közölte a húgom, mire rákaptam tekintetem - ha sietsz, még utolérheted - küldött egy biztató mosolyt felém.

- Köszönöm! - öleltem meg szorosan, de nem vesztegettem sokáig az időm. Hamar elengedtem és kirohantam a szállodából, de odakint sem láttam. Mintha arcon ütöttek volna.

Ökölbe szorítottam a kezem, s  könnyeimmel küszködve visszafordultam. Átfúrtam magam a tömegen, és felrohantam egyenesen a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és összekuporodtam ágyamon.

- Jól vagy? - hallottam meg odakintről, Alexis aggódó hangját.

- Hagyjál most békén. Légyszíves, menj el. Egyedül szeretnék lenni.

- Chanel, kérlek engedj be! - erősködött tovább.

Nem válaszoltam, azt hittem így elmegy. Nem akartam még őt is megbántani, de tényleg semmi kedvem nem volt most a társasághoz. Nekem csak az Ő közelsége kellett...De Lexi, nem adta fel.

- Chanel, kérlek! - dörömbölt tovább az ajtón. - nyisd ki!

Nagy nehezen felálltam, és odasétáltam. Letöröltem könnyeim, majd kinyitottam az ajtót. Mikor meglátta kisírt szemeim, azonnal magához ölelt. Sokáig álltunk így, egymást ölelve.

- Jobban vagy már? - kérdezte, miután elváltunk.

- Egyáltalán nem. - suttogtam.

- Vissza fog jönni. - próbált lelket önteni belém, de nem ment neki.

- Nem fog. Elcsesztem már mindent. Köszönöm, hogy próbálsz segíteni, de egyenlőre, csak egyedül szeretnék lenni.

- Rendben, azért szólj ha kellek. - mondta, azzal sarkon fordult, s elment. Visszamentem a szobámba, és leültem az ágy szélére.- Kihúztam a felső fiókot az éjjeliszekrényből, majd előhalásztam belőle egy régi fotóalbumot. Az ölembe vettem, és nézegetni kezdtem. Rögtön ahogy kinyitottam az első képen mi voltunk. 

Ez a kép akkor készült, amikor Justin-al kint játszottunk, az udvarukban, én pedig leestem a fáról. Ő azonnal odasietett hozzám, és az ölében bevitt a szobába. Pattie hozott egy törülközőt, hogy letörölje a vért, de Justin kivette a kezéből. Letérdelt elém, és rányomta a sebre. Felnézett rám, s könnyes szemekkel azt mondta. - Remélem meggyógyul a lábad, mire a menyasszonyom leszel - majd nyomott egy puszit az arcomra. Ekkor 6 évesek voltunk.

 Nem bírtam tovább újra zokogni kezdtem. Előtörtek a régi emlékek. -Mért is kellett nekem a múltban kutakodni - tettem vissza a fotóalbumot a helyére,de ekkor kopogást hallottam az erkély ajtón. Megfordultam és...